A Privát Nihil az előzőek szellemében eléggé arrogáns, de mégis intellektuális hangot üt meg. Pátoszos harsonák, trombita, pattogó furulyák, nyomasztóan lágy, néhol idegesítően negédes orgonák, kőkemény dallambasszus és ugyanilyen gitárok, rövid, furcsa szólókkal (semmi vaker) lódobogásszerű dobpergés, mind a küzdelem eszközei. A feszített ritmus, az összetett dallamvilág egy különös,mély tónusú énekben csúcsosodik ki, amely szinte fittyet hányva úszkál a saját dallamvilágában és csak a virtus csúcsfokán bőgi el magát. A Privát Nihil számokat játszik! A forma másodlagos. Jesse, a zeneszerző a punk emlőin nevelkedett és ez a hangszerelésen meg is látszik. Ezt Ő csak keretnek tartja, amiben a zenei témák helyet kapnak. Ezek a témák uralják az egész zenét. A haláltánctól a himnuszig, itt minden megtalálható, a rock and roll sem kivétel ezalól.

A társaság előadásmódja elég erőteljes, mozognak, tépik a húrokat. Néha egy punk bandára, néha egy szalonzenekarra emlékeztetnek, a megjelenés mégis ugyanaz. Sokféle társaság jelenik meg a koncerteken a legkeményebbektől a legvidámabbakig, korra és nemre való tekintet nélkül, mert jól akarják érezni magukat. Fogóznak, táncolnak, mint a zenészek, hiszen minek is megyünk el egy bulira?

A Privát Nihil azt mondja, hogy a probléma nem az utcán van, hanem bennünk, oda csak kivisszük. Szövegeiben a magány, a tömegesedés, a város elidegenítése, a nyugati civilizáció magáértvalósága jelenik meg. Az élet értelmetlen,abszolút, hiszen emberi aggyal nem értelmezhető és nem is kell értelmezni. Éppen ezért nem törekednek arra, hogy az emberek a koncertjeiken lepusztuljanak. Ellenkezőleg: perdüljenek táncra.